Szombat volt, napsütéses májusi reggel. Arra gondolt, hogy mielőtt nekiül a munkának, teker egyet. Már hazafelé tartott, lefelé a hegyoldalon, amikor úgy érezte, hogy kicsit gyorsabban halad a kelleténél. Az utolsó gondolata az volt: jó lesz lassítani, nehogy baj legyen. A következő pillanatban már repült is. Klasszikus eset: a hátsó fékbetétek kopottabbak voltak az elsőknél, ezért kevésbé fogtak. Az arcán landolt, métereket csúszva a kavicsos-földes erdei úton, mire megállt. Nem veszítette el az eszméletét. Felkelt, az arcából dőlt a vér. Miután meggyőződött róla, hogy nem tört el semmije, kiballagott a műútra, hogy végig gondolja, mi legyen a következő lépés.
A sürgősségin azt mondták, csoda, hogy nem maradt ott. Kitörhette volna a nyakát, betörhetett volna a feje, esetleg meg is vakulhatott volna. Majd hozzátették: az előző héten egy kerékpáros egy koccanást követően eldőlt, és a feje az aszfalthoz ütődött. Nem volt mázlija, kómába esett. Igaz, nem is volt rajta bukósisak…
Hétköznapi történet. A két eset között 3 cm hungarocell a különbség. Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy a történet másképp folytatódjon.
Az élet is ilyen. Számtalan kockázatos helyzetben törjük-zúzzuk magunkat, amikbe akár bele is halhatunk, de nem törvényszerű, hogy minden bukás tragikusan végződjék. Ráadásul a túléléshez nem feltétlenül kellenek nagy dolgok, sokszor elég néhány világos gondolat vagy egyszerű rendezőelv. A nevelés során ezeket adjuk át gyermekeinknek, diákjainknak, és csak remélni tudjuk, hogy kellő időben majd eszükbe jut.
Hiszen utólag ugyanúgy nem sokat érnek, mint az esés után felhúzott bukósisak…