Joachim Bauer „Az együttműködő ember” című könyvében egy németországi felmérésre (Jugendgesundheitsstudie Stuttgart 2000) hivatkozva a következőket írja: „ahol manapság nem működik a gyerekek és fiatalok oktatása, ott nem az a probléma, hogy eddig ne lett volna világos a tanárok és a diákok számára, hogy kinek mi a dolga. (…) A nyomorúság gyökere abban keresendő, hogy egyre nehezebb úgy alakítani a tanárok és a rájuk bízott gyerekek közötti kapcsolatot, hogy az termékeny tanítást tegyen lehetővé. Ennek legfontosabb okát a gyerekek és fiatalok iskolán kívüli helyzetében kell keresni. (…) A gyerekek és fiatalok ilyen helyzetének hátterében a zsugorodó vagy hiányzó konstruktív kapcsolati és közösségi lehetőségek állnak.”
Két és fél évtized elteltével elmondhatjuk, hogy a probléma azóta a hazai közoktatási intézményekben is megjelent, és egyre komolyabb gondot jelent. Ennek legalább részleges megoldása csak a nevelésben résztvevők közös szándékával és erőfeszítéseivel valósítható meg.
A kérdés nem csupán az, hogy látjuk-e és miként értelmezzük a jelenséget, ill. annak okait, hanem az is, hogy van-e legalább elvi elképzelésünk az okok valamilyen szintű enyhítésére a köznevelési intézmények lehetőségein belül.
A válasz egyértelműen: igen! Három dolog kell hozzá: közös szándék, jól felkészített szakemberek, és némi anyagi erőforrás.
A 11 oldalas tanulmány az Európai Családtudományi Szemle 2025/1. számában jelent meg, elolvasható itt.